A hit önmagunkban keresendő, mert belőlünk ered és saját magunkból kell, hogy építsük.
Nem vagyok hívő. Ez nem egy vitaindító poszt akar lenni, pusztán az én szemszögemből egy megállapítás. Viszont ki kell emelnem, hogy felnézek azokra, akiknek van hitük.
Nem akkor, mikor minden rossz, hanem akkor, mikor minden jó. Szerintem akkor a legnehezebb megtartani a hitet.
Hajlamosak vagyunk ugyanis túlértékelni önmagunkat, s azt hinni, hogy mindent túlélünk és rajtunk a világ szeme, pedig nem.
Egy porszem vagyunk az élet tengerében, ugyanakkor magunknak fontosak kell, hogy legyünk. Nem azért, mert pótolhatatlanok vagyunk, hanem azért, mert taníthatunk. Nem csak önmagunkat, másokat is, ha tapasztalunk, akkor azt megoszthatjuk, ezért is vagyok itt a LélekTér blogon.
Nem sok értelme van a létnek, ha önkényesen, homokba dugott fejjel túl akarjuk élni az életet. Kell valami cél, valami, amit adunk önmagunkból, ha már kiszipolyozzuk a Földet.
Hit és egó
Fontos tisztában lennünk azzal, hogy nem azért létezünk, hogy megváltoztassuk a világot, hanem azért, hogy kiteljesedjünk. Azért, hogy önmagunk legjobb változata legyünk. Hajlamos az egó sokat gondolni a létezésről, mint fogalomról, de ennyire nem szabad túl komolyan venni az életet.
Ha belegondolunk, eleve egy fogyasztói társadalomba vagyunk belekényszerítve. Mindig mindenből több kellene, hogy legyen, jobb, mint a szomszédé, szebb, mint a Marikáé, s elfelejtük megkérdezni saját magunkat, hogy mi a f*sz értelme van ennek az egésznek?
Nem gondolnám, hogy a nagyobb tévé tesz majd boldoggá, ahogy nem is az, hogy mit gondol rólunk más.
Minden, amit próbálok átadni a videókban vagy itt az írásaimban, pusztán csak azért születik, hogy inspirációt adjon az élethez.
Elgondolkodtasson azon, hogy nem annyi az élet, amit súlykolnak belénk, hanem sokkal több. Ehhez viszont nem kifelé kell figyelni, hanem befelé.
Ahogyan nem kifelé kell élni, hanem befelé. Sokan fognak ítélkezni feletted életed során, de erre is csak egy kérdés van igazából.
Mégpedig az, hogy: ki nem sz*rja le, hogy mit gondol más?
Ez elcsépelten hangozhat, ugyanakkor 100%-ig igaznak hiszem, hogy az egónkból fakad sok minden, amit tenni akarunk és amit hiszünk magunkról. Pedig ez is kívülről jön, a tapasztalások, a látottak, amik megragadtak bennünk és tudat alatt elhisszük.
Befelé élni, de hogyan?
Én speciel tudatosan alakítottam és mai napig alakítom úgy az életem, hogy nem nézek tévét, nem olvasok híreket, nem érdekelnek a reklám plakátok, csak szakmailag (grafikai értelemben), nem politizálok, egyszerűen semmivel sem foglalkozom, ami a lelki békémből kizökkenthet.
Nem tanácsolom ezt senkinek, nyilván, ez csak az én tapasztalatom.
Szokták kérdezni, hogy, ha nem foglalkozom semmivel, jelentsen ez a semmi bármit is, akkor mivel foglalkozom szabad időmben?
Igazából nincs olyan, hogy szabad idő. Legalábbis ezt a szó szoros értelmében, nem engedem meg magamnak. Mert ilyenkor szippantja be a tévé, a netflix, a facebook pörgetés és minden haszontalan hülyeség az embert. Szóval ennél pár fokkal próbálok tudatosabb lenni.
Alapvetően így is kevesebb időm van, mint szeretném. Lehetne több, mert mindig van mit csinálni.
Nyilván a napjaim nagy részét elviszi a fő állásom, azon kívül pedig itt a blogom, ahová rendszeresen hozok szakmai cikkeket, amiket hétvégente szoktam megírni. Emellett a weboldal egészére fordítok elég sok időt, az ehhez kapcsolódó tartalomgyártásra szintén. A grafikai munkáim is elengedhetetlenek, mert az a flow az életemben, a kreativitás kibontakoztatása.
Ezeken kívül, ami ténylegesen a pihentető időt képezi, az a kutyámmal töltött idő, a jóga, az olvasás, a főzés. Emellett pedig ott a háztartás.
És itt be is van fejezve a felsorolás.
Tehát én azt nem értem meg, akinek van ideje tévézni meg telefont nyomkodni a kanapén egész délután, hogy hogy nem jut eszébe hasznos időt fordítani önmagára?
Alapvetően ez lenne a természetes, szerintem, hogy a saját dolgainkat vigyük előre és hasznos tevékenységeket csináljunk szabad pillanatainkban, de legalábbis foglalkozzunk a lelkünkkel és testünkkel.
A magánéletemben is emberekkel foglalkozom, ami nem tagadom, hogy sokszor megterhelő lelkileg és szellemileg egyaránt, rengeteg energiát kivesz belőlem. Ezek ellenére szeretem a munkámat és hálás vagyok érte. A betegeim többségéért pedig főleg hálás vagyok.
Viszont úgy gondolom, hogy muszáj ezeket az energia veszteségeket pótolni más formában, ami pihentető, számomra legalábbis mindenképp.
Nem a külső behatásoknak kellene élni, hanem a saját igényeinket kellene meghallani
Hiszek abban, hogy mindenki képes meghallani a saját hangját, maximum fél tőle. Ez pedig teljesen rendben van, gyakorolni kell a saját gondolatok meghallgatását. Sokszor azt hiszem, hogy a külső zajok elviszik az emberek figyelmét. Legalábbis remélem, hogy csak ez a gond.
Tehát nem arra figyelsz, hogy TE mit gondolsz, hanem mondjuk arra figyelsz, amit hallottál vagy láttál vagy olvastál. Ez elindít benned egy végeláthatatlan folyamot, ahol nem is tudod utolérni önmagad. Talán nem is azért, mert a belső lényed nem fontos, hanem minden más izgalmasabb.
Semmiről nem fogsz lemaradni, ha magadra koncentrálsz!
Nyugodtan választhatod önmagadat.
Nyugodtan leülhetsz minden nap 5 percre és megfigyelheted a belső hangodat.
Érezheted szarul magad, mert az is teljesen rendben van!
Viszont tudatosítani kell magadban, hogy, ha most rossz is, el fog múlni.
Szerencsére semmi sem tart örökké, sem a jó, sem a rossz, az pedig, hogy TE hogyan tekintesz egy problémára, csakis rajtad múlik.
Te döntöd el, hogy az a pohár félig üres vagy pedig félig tele van.
Elvégre az a fontos, hogy neked legyen hited önmagadban és akármi a probléma, kérdezd meg magadtól, hogy:
Fogok-e erre emlékezni 1 év múlva?
Ez életem legjobb taktikája, ha szarul vagyok, hogy ezt megkérdezem magamtól. Alapvetően a legtöbb problémát mi nagyítjuk fel, pedig az nem is számít igazán.
Így lehet bolhából elefántot csinálni seperc alatt.
Vélemény, hozzászólás?